Ő ÉS ÉN

1.Fejezet

1.Rész

Ő és én

     HIDEG TÉL VOLT azon a napon. Tizenkét éves voltam. A húgommal az udvarunkon hóembert építettünk, unaloműzésképp. Kis kezén rózsaszín, már elázott kesztyű. Kis hókupacból egy kis hógolyót rakott össze, amit később a hóember nyakára tettünk. Kis kezecskéi majdnem lefagytak, ezért odaadtam neki az én kesztyűmet. 

     Öt évvel voltam nála idősebb. Emlékszem a narancssárga volt a kedvenc színünk és hamburgert szerettük a legjobban. Ahányszor csak azt ettük, nem bírta megenni az egészet, ezért én ettem meg a maradékát. Rengeteget voltunk együtt. Emlékszem, egyszer összeveszett minden kis ,,barátjával", mert nem olyan babát adott az egyik kis zsarnok barátnőjének születésnapjára, amilyet a kis zsarnok akart magának. Hetekig ezzel bántották, aztán egy nap, mikor érte mentem a termébe, sírva találtam egy sarokban. Odafutottam hozzá, és megkérdeztem: Mi történt? Elmondott mindent, én pedig a csoportjában az összes ,,barátját" megvertem. Az iskolám egyszerre volt óvoda is, ezért az intézmény vezetője, az igazgató is ugyan az volt. Majdnem kirúgtak az iskolából, csak sok pénz fejében lehetett megakadályozni ezt. De nem érdekelt. Újra megtettem volna, mindent megtettem volna az én kishúgomért!  Egyszerűen imádtam őt, és ő is engem, rengeteg időt töltöttünk együtt. Szüleink a tizedik születésnapomon haltak meg. Szintén egy hideg napom. Liliannek 39 fokos láza volt, egyedül voltam otthon az öt éves kishúgommal. Nem tudtam mit csináljak. Csak a hideg ruhával törölgetős ötlet volt a fejemben. Ezért csak annyit tehettem, hogy csitítgattam, és hideg vizes konyharuhával törölgettem.
     Visszatérve a legelső történetre... Liliannel akkor fejeztük be a hóemberünket, a nevelő szüleink behívtak minket ebédelni, hamburgert készített nevelőanyám, Agatha. Brandon, nevelőapám az autónkat szerelte a garázsunkban. Akkor már két éve éltünk velük, és nagyon jól bántak velünk, semmiben nem volt hiányunk. Mostanra visszakívánom azokat a hétfőket, amiket iskola után tanulással töltöttünk Liliannel. Visszakívánom azokat az estéket, amiket álmatlanul töltöttünk, mert Lilian félt a mumustól, én pedig egész este őt csitítgattam.

     - Logan! Logan! - kiáltott Hadassa A tábortűz körül járkált fel-alá, és a nevemet kiabálta már vagy egy órája, mert nem képes idejönni hozzám, inkább csak kiabál... Jellemző... - Logan! Logaaan!!!
     - Komolyan ennyire lusta vagy? - mordult rá Stefanie.
     - Logaaan!!!
     - Logan! Gyere már ide! Nem vagyok hajlandó hallgatni tovább ezt a vinnyogást!
     - Megyek már! - kiáltottam a tőlem körülbelül ötven méterre lévő Hadassanak és Stefanienak.
     Felálltam Green Susanne-tól és odasétáltam ahhoz a két lusta lányhoz. Hadassa kiskutyaszemekkel nézett rám és enyhe vigyort láttam a szája sarkából.
 
     - Igen...? - kérdeztem kissé feszülten Hadassatol. Hadassa hunyorgott a szemével, majd szóra nyitotta a száját, de meggondolta magát, és inkább tovább járkált fel-alá a tábortűz közelében karba tett kézzel. - Ezért rángattál el Green Susanne-tól?
     - Hagyd... - szólt Stefanie, a tüzet birizgálta egy bottal, majd fel nézett az égre, becsukta a szemeit és felállt.
     - Mit láttál? - kérdeztem ijedten. Stefanienak van egyfajta különleges megérzése, és néha tudja, ha valami rossz dolog közelít felénk, ezért is ijedtem meg, mikor olyan baljósan nézett az égre.
     - Hm... - hümmög. De miért hümmög?
     - Stefanie - megfogtam a karját -, valami baj van?
     - E... Esni fog...

     Esni?!

     - Mikor? - kérdeztem riadtan.
     - Hamarosan, legfeljebb 15 percünk van.
     - Hadassa! Gyere gyorsan! - kiáltottam.
     - Nem vagyok hajlandó hozzád szólni! Ne is nézz rám! Hagyj békén örökre! - mondta makacs módon Hadassa.
     Örökre. Elnevettem volna magam, ha nem közelítene az eső. Hadassahoz futottam és karba vettem, majd Green Susanne-hoz közelítettem.
     - Mit csinálsz te bolond?! Azonnal tegyél le! - kényeskedett Hadassa.
     - Máris! - kinyitottam Susanne-nak az ajtaját, majd bedobtam a hátsó ülésbe Hadassat, majd a volán mögé ültem. - Stefanie! Siess!
      - Megyek!

      Stefanie szó szerint beugrott az első ülésre Green Susanne-ba. Nagyon fél az esőtől, ahogyan mindannyian. Stefanie nagymamája - akivel addig élt - az első esőben vesztette életét, azóta sem meri kinyitni a szemeit, mikor esik. Hadassat első osztályos korom óta ismerem, a húgommal jó barátok voltak, azóta vagyunk mi is jóban - már amikor nem veszekszik velem -, kissé szeszélyes, gyorsan megharagszik az emberre, de egyáltalán nem haragtartó. Stefaniet egy éve ismertük meg, élelmiszert gyűjtött magának. Akkor még csak vállig ért göndör, vörös haja. Kisnövésünek mondanám a maga kis 157 centiméterjével. Hadassaval ellentétben, lányhoz képest magasabb az átlagnál, mostanra 167 centiméter. Stefanie 18, Hadassa 15, én pedig 17 éves vagyok.

     - Figyelsz te rám?! - kiáltotta Hadassa a fülembe. - Te akartad...
     - Áú! Te... Te megharaptál?! Mi vagy te, lány vagy kutya? El sem hiszem, hogy ilyen agyalágyultal ülök egy járműben! Kész életveszély!
     - Te nem figyeltél rám!
     - Inkább fésülködj meg te kis kócos... - mordultam Hadassara. Hadassa értetlenül nézett, aztán elnevette magát.
     - Te kis kócos? - ismételt engem. - Mióta mondasz te ilyeneket?
     Erre már Stefanie is elnevette magát, nem kellett sok, hogy én is elnevessem magam.
     - Nem vagy te rossz! - Hadassa közel hajolt hozzám és megpuszilta enyhén borostás arcomat. - Te kis buta!
     A visszapillantó tükörből láttam, hogy mikor Hadassa visszaül a helyére elmosolyodik és elpirul. Aranyos látványt nyújtott, ahogy pirulását barna, hosszú és göndör fürtjeibe temeti.
     - Robert már biztos vár ránk. - szólt Stefanie.
     - Meg is felejtkeztem Robertról... Be van kötve mindenkinek az öve? - kérdeztem Hadassara, majd Stefaniera nézve.
      A lányokkal egyenesen a benzinkúthoz indultunk, ami tőlünk kocsival három percre volt. Miután odaértünk, betolattam Susanneval az eresz alá és kiszálltunk a kocsiból.
      - Rob! - kiáltott Stefanie.
      - Steffie! - Rob és Stefanie olyan ,,tök romantikusan'' egymás karjaiban köszöntötték egymást újra. - Steffie! Hiányoztál kicsim!
      - Csak egy órára mentünk el... - jegyeztem meg savanyúan.
      - Valaki féltékeny? - vont kérdőre Hadassa mosolyogva.
      - Hadassam... Árulj el nekem valamit kedveském... - mondtam szarkasztikusan. - Hogy bírsz ilyen idegesítően viselkedni?
      - Körül nézek a benzinkút körül.
      - Hadassa!
      - Igen? - fordult hátra.
      - Ne menj, mindjárt esni fog!
      - Chh...
      - Chh neked! - besiettem a benzinkút boltjába.
      Hadassa elindult egyedül, akármi megtörténhet vele... Ki tudja kivel találkozik.... Az is lehet, hogy valami baja esik... Utána kell mennem!
      - Mindjárt jövök. - mondtam Steffnek és Robnak, akik éppen egymással voltak elfoglalva.
      Hova mehetett? Hadassa... Ha ki mész az esőre, én esküszöm...

       - Hé! - kiáltottam egy - gondolom én - férfira, akinek csak az árnyékát láttam. Elszaladt. - Gyere vissza! - Elkezdtem futni az alak után, aki biztosan elbotlott, mert hallottam, hogy valami a földre zuhant. Miért jött ide? Nem látta, hogy itt már vannak? Észre kellett vennie a pasinak! Mikor utolértem az alakot, nagyon meglepődtem. Ez...
       De hát... Ez... Ő... Egyedül... Ő... Egy...

        - Te... Te egy lány vagy! - kiáltottam.
        - Te fiú. - válaszolta déli akcentussal.
        - De... Azt hittem, hogy te...
        - Hogy én fiú? Mert egy lány fél nem ismer emberek közelhez menni?
        - Hát... Ja.
        A furcsa lány ekkor felnevetett. Az akcentusából ítélve francia lehet, de inkább úgy néz ki, mint egy spanyol vagy olasz lány. Nagyon szép lány. Fenekéig érő fekete haja egyenes, bőre színe kreol. Tényleg nagyon szép lány... Nem lehet több 17-nél... Gyönyörű. Ezt el sem hiszem! Végre egy korombeli lány! Egy lány, akit nem ismerek és egyenlőre nem idegesített fel! Szépek lesznek a gyermekeink! 
        - Neved? - szakította meg a lány gondolatmenetemet.
        - Logan vagyok. És te?
        - Angelica.
        - Szép a neved... - válaszoltam. Kis mosolyt láttam a szája sarkában, és csak ekkor vettem észre, hogy a lába vérzik. - A lábad vérzik. Segítek. - közelebb mentem hozzá.
        - NE! Mész messze! MENJ! - riadt arca kicsit engem is megijesztett. Fél az emberektől?
        - De, én csak segíteni szeretnék. Mutasd...
        - NE! MENJ!
        - Rendben... Akkor én most hátrálok... - hátrébb mentem 10 lépést.
        - MÉG!
        - Mi...? Oké, ahogy akarod... - tettem hátra még 5 lépést. - Oké...
        - MÉG!
        - Még? - kérdeztem mosolyogva, majd hátráltam még 30 lépést. - Megfelel?
        - MÉG!!!
        - Ne butáskodj, had lássam el a sebed...
        - MENJ!!!
        - Jól van, nem kell felkapni a vizet! - mondtam mosolyogva, hogy a legjobb benyomást tegyem a lányra, nem akartam elijeszteni. Hátráltam még 20 lépést. - Na és így? - kérdeztem nevetve.
        - Kérlek, még kicsit...
        - 30 lépés, de aztán kihozom a kötszert, jó?
        - Jó.
        Nagyon szép lány... Még sosem láttam hozzá hasonlót... Nem mintha Hadassa nem lenne maga is gyönyörű, de ő nekem olyan, mint egy virág, amit sosem szabad bemocskolni. Hátráltam még 30 lépést, és Angelica arcán széles mosolyt láttam. Bevallom, kicsit izgatott ez a dolog... Egy gyönyörű lány, aki nem idegesít... Jól hangzik!
        - Egyedül vagy itt?
        - Én... - de Angelica nem fejezhette be a mondatát, mert HAdassa sikítására lettünk figyelmesek, majd...

        - LOGAN! ESŐ!!!

VÉGE